Kulisszák mögött

Indian Eyes - Interjú

A fotózás fiatalkori szerelem Sallai László életében, ami 14 éves korában kezdődött, majd folytatódott az egyetemi évek alatt. Akkoriban nagyította és maga hívta elő a képeit. Diploma után mindez abba maradt, a munkás évek következtek. Ma már saját könyvelő irodája van.

15 évvel ezelőtt kezdett el újra fényképezni, immár a kor legújabb vívmányát, a digitális technikát segítségül hívva. Azóta ez jelenti számára a kikapcsolódást. 

Fényképezőgéppel bejárta már Európa szinte valamennyi országát, de eljutott a tengeren túlra is: Afrikába, Namíbiába, Marokkóba, az USA-ba és Indiába. Utóbbi országban készült az a lenyűgöző – színes(!) – portrésorozata, melyből egy impozáns válogatást láthatnak a Ceglédi Galériában 2018 május 25. és június 16. között.

Mi az a téma, ami téged fotósként érdekel? Változott az évek során?

Sokat változott. Először mindent megörökítettem, később a tájfotózás felé fordultam, ami a mai napig érdekel. Ezután jöttek a portrék, az életképek, bár kellett egy kis bátorság hozzá, hogy idegen embereket merjek megszólítani.

Honnan merítettél bátorságot?
Sokat segített ebben Erdély. Régebben csak teleobjektívvel, „lopva” készítettem felvételeket az emberekről. Annak is meg volt az előnye, mert nem tudta az illető, hogy fényképezik, ezáltal nem pózolt, természetes mozdulatai voltak. Erdélyben történt meg először, magyar lakta területen, hogy meg mertem szólítani valakit. Mivel megengedte, hogy lefényképezzem, egyre bátrabbá váltam, így már azokon a részeken is fényképeztem, ahol nem beszéltek magyarul, de azt a szót, hogy „fotó” mindenhol megértették. Ma már tudatosan keresem azokat az embereket, akiknek a sorsa az arcáról leolvasható. A ráncok, egy-egy szempár nagyon sok érzést közvetít a néző felé.
Kuriózum a most nyíló kiállításod abból a szempontból, hogy színes portrésorozattal állsz a közönség elé. Feltételezem, ez nem véletlenül történt így.
Indiába gyakorlatilag az emberek miatt mentem 2016 őszén. Az ott töltött két hét alatt nem a „túristáskodás” volt a cél, hogy a Tádzs Mahalt lefényképezzük… Szent helyeken, kisebb városokban, falvakba próbáltam az ott élő emberek életét megörökíteni. Ez a kiállítás számomra teljesen „idegen” abból a szempontból, hogy csak színes portrékból áll, holott én a portrékat fekete-fehérben készítem. Viszont India sokszínűségét, hangulatát a színes képek jobban kifejezik. Ezek a fotók az utcákon készültek különböző fényviszonyok mellett. A kiállás jellegének megfelelően, a kidolgozás során próbáltam úgy alakítani, „egybe fogni” a kollekciót, mintha azonos helyen, például műteremben, egységes megvilágításban készültek volna. Eléggé hangsúlyosak itt a szemek, az arcvonások. Ugyanakkor számomra óriási hiányt jelentett volna, ha nem mutathatom meg az indiaiakat kicsit távolabbról, különböző élethelyzetekben. Éppen ezért júliusban lesz egy kiállításom a múzeumban is, ahol a tőlem megszokott fekete-fehér képeken keresztül láthatnak egy szelet Indiát.
Mi az, amit a fényképeiden keresztül nem tudsz megmutatni, de mély nyomot hagyott benned?
Az emberek mentalitása, higgadtsága – egyszer sem merült fel bennünk, hogy bántani akarnának – és a számunkra döbbenetes kasztrendszer. Amikor kimentünk, a pénzbeváltáskor 500 rúpiásokat kaptunk. Két napja voltunk Indiában, amikor a kormány bejelentette, hogy bevonta az összes ilyen címletű bankjegyet. Mindenkinek sorba kellett állni a bankoknál, ahol naponta 4000 rúpiát váltottak be fejenként. Ehhez alkalmazkodva úgy kellet az utunkat tervezni, hogy 3-4 naponta pénzt tudjunk váltani. Természetesen mindenhol 100-200 méteres sorok voltak. Ott azzal szembesültünk, hogy minket, mint fehér, európai embereket a biztonsági őr soron kívül bevezetett a bankigazgató irodájába, teljesen megkülönböztetett bánásmóddal kezeltek bennünket. De nem is ez volt igazán a meglepő, hanem amikor kimentünk, a sorban álló többszáz ember nem akart minket megverni. Az utazás során többször lerobbant a buszunk. Ami számunkra furcsa, hogy Indában mindenkinek van egy segédje, bármilyen szakmáról is beszélünk. A sofőrnek is volt egy segédje, az autószerelőnek is, aki kezébe adta a szerszámokat. Amikor már harmadszorra is lerobbantunk, akkorra kicsit lazábbá váltunk, átvettük az ottani mentalitást és nem az itthon megszokott tempónkat követtük. India egy nyugodt, békés világ, tanulhatnánk tőlük bizonyos esetekben. Nyilván ennek ellenpólusa az a rengeteg kosz, piszok, bűz, ami engem a fotózás szempontjából nem zavart, inkább inspirált.
Vonható párhuzam Tóth István, Papp Elek és Sallai László fotóművészek munkássága között? Hangsúlyozva, hogy Elekkel barátságban vagytok, közös fotós utazásokon vesztek részt, és tagja vagy a Pista bácsi által alapított Ceglédi Fotóklubnak.
Abban a tekintetben igen, hogy hatást gyakoroltak rám, egyfajta mércét jelentettek számomra. Ugyanakkor mindannyian másképp fotózzuk, fotóztuk a portrékat. Számomra az ember a domináns, rá összpontosítok. Elek és Pista bácsi tőlem eltérően jobban fókuszál az embert körülvevő környezetre is, emiatt mások a képeink.
– KozI
Ceglédi Hírmondó
XXIX. évfolyam 10. szám